Szerző: Charlotte Bronte idézetek

„Ércből van a szíve gondoltam, ahogy néztem. Bárcsak lenne benne tűz is, eleven lobogás, mely felhevíti az acélt, s akkor talán szeretni is tudnám.”

„Fájdalma az én szenvedésem is, megkönnyebbülése a reménységem, haragja a büntetésem, hálás tekintete a jutalmam.”

„Férjet tökéletesíteni! Nem! Én ahhoz ragaszkodom, hogy a férjem tökéletesítsen engem, különben faképnél hagyom.”

„Furcsa egy világ ez, s a férfit a legfurcsább hulladékból gyúrták össze, melyet forrongásában feldobott a káosz.”

„Ha látjuk és tudjuk a legrosszabbat is, ez azt jelenti, hogy a rémület kezéből kiragadtuk ütőkártyáját.”

„Ha nem szeretem őt olyan mérhetetlenül, e pillanatban talán megütköztem volna különös hangsúlyán és arcának szinte vad kifejezésén. De így, hogy ott ültem hozzásimulva, felszabadultan az elválás lidércnyomása alól, csak arra a mennyei boldogságra tudtam gondolni, hogy ő is szeret.”

„Hosszú ideig próbáltam elfogni tekintetét. Újra meg újra éppen csak találkozott a szemünk, de az övé, minthogy nem volt mondanivalója számomra, hamarosan zavartan elfordult.”

„Képtelen lettem volna elaludni, míg a hálóruhám ráncában nem tudom, s ha mellettem feküdt békén, jó melegen, voltaképpen boldog voltam abban a hitben, hogy boldog ő is.”

„Ingram kisasszony érzelmei a büszkeségében összpontosulnak. Márpedig aki büszke, az megérdemli, hogy megalázzák.”

„Zárkózott embereknek gyakran valóban szükségük van arra, hogy megnyílhassanak, és beszélhessenek érzelmeikről.”

„Jelenléte olyan kellemes az elmémnek, mint amennyire a friss széna és a jó szagú virágok illata, mint a lenyugvó nap vörös fénye, a nyárközépi est nyugalma kellemes az érzékeimnek.”

„Különös, hogy a fájdalom szinte megfojt, mert egy másik ember szeme nem nézett az enyémbe.”