Szerző: Juhász Gyula idézetek

„Elraboltak engem a gonosz évek
És ami drága, ami halhatatlan,
Azok tűnt tájak, fájó töredékek”

„Én nem tudom, mi ez, de érezem,
Hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven símogat,
Mint márciusi szél a sírokat!”

„Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog
És rajta túl derengő csillagok.”

„Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon.
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen.
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!”

„Éveknek súlya nem mindig teher,
Sok ember lassan mindent kihever.”

„Ezek fájnak. Ezek enyémek, szépek.
Ez voltam én. Valaki, aki készül,
Valaki, aki árván erre tévedt
S akinek útja végtelenbe mélyül..”

„Ezüstös kék lett az egész világ,
Halovány fénye, mint a köd, dereng,
Alvó kísértetek a kerti fák,
Haldokló hold virraszt a csönd felett.”

„Félek. Nem a kísértetektől,
Mert kísértetek nincsenek!
Félek. A jövendő rémektől
Lelkem beteg!”

„Galileit elítélték, és a föld mégis mozgott tovább.”

„Ha egyszer tavasz akar lenni: az összes jégpáncélok hiába erőlködnek és tiltakoznak.”

„Hálót fon az est, a nagy, barna pók,
Nem mozdulnak a tiszai hajók.
Egyiken távol harmonika szól,
Tücsök felel rá csöndben valahol.”

„Hálót fon az est, a nagy, barna pók,
Nem mozdulnak a tiszai hajók.”