Szerző: Pálnagy László idézetek

Pálnagy László információk: Wikipédia információk

„Ölelj, ölelj még! Karjaid számomra a Világmindenség határát jelentik.”

„Ne az árnyékodon mérd le nagyságodat!”

„Szeretsz és élsz,
emberként félsz.
Hallasz és látsz,
emberként vágysz.”

„S ha mozdul valaki, és elindul felém? Kérges szívvel, bánatos testtartással ajtót nyitok a rém vaskos falon. Félreállok. Hogy jöjjön, engedem. Hagyom. Feladom falaim. Feladom énem. Közben szenvedek, mert ismerem a távozás kesernyés ízét. A meg nem értés fertelmes bűzét. A felejtés kínpadját.”

„Mint megannyi szirom, hull a sok pehely,
A világ koldulón ásít, míg telik a kehely.
Hó-csókkal, hó-bókkal jégálmot kívánón!
Hó-csókkal, hó-bókkal jégvágyat imádón!
S már elborít mindent a szűzies fátyol,
Csillogó csendjével fehéren gyászol.”

„Szenvedéseim körfolyosóján:
révült önmagamba botlok.
Egymásnak esünk! Vívódunk:
csorbult tőreink csüggedten csendülnek.”

„A természet szerény, mert számunkra mindig annyit mutat magából, amennyit éppen látunk belőle.”

„A múlt sötét árnyékát féltem..
S a jövő fényébe kiléptem.
Fénytől majdnem szenesre megégve..
Gyorsan húzódtam vissza.. a sötétbe.”

„Álom-e?
A foszlány mi reménnyé ásítja lelkem?
Hallom-e?
A suttogó hangját?
Hiszem-e?
Árulón ismételt ragját?”

„Ámuló parázs csillan a mélyben,
Szemeid tükre ma végtelent int.
Pillantás illan időben, s térben..
Lassuló szívemnek lobbanást hint.
Remegőn simítom ajkadról szavaid,
már őrjöng a vérem, s rohanna eléd..
Félelem markában emlékek hamvai,
de ölelő holnapom elindult Feléd..”

„Antivirtuális valóság-valóban, űrkréta korban - emberszaurusz énünk digitális kőbaltát markol..”

„Arcomon pír.. hópuha angyalszárny érint.. De mire ocsúdna megkövült lelkem - halandó valóság szaggatott árnyai - már kínbársonyt fonnak körém.. S mire kóbor könnyeim fáklyái kihunynak, a végtelen üzeni: Ember! Ember maradsz.”