Szerző: Radnóti Miklós idézetek

„Amikor ősszel, ha haloványan csillog
a napfény, egyszerű szavakkal hódolok
néked és szeretlek, ahogyan csak a fűz
szeretheti a bágyadt folyót.”

„Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.”

„Az ember egyre vénül, verset ír, tanít.. ,
"Csak ülj a földre és beszélj az égre." ,
S nem ül le. S nem beszél. ,
Felnő, és azt se tudja, hogy mivégre.”

„Az őseimet elfelejtettem,
utódom nem lesz, mert nem akarom,
kedvesem meddő ölét ölelem
sápadt holdak alatt és nem tudom
elhinni néki, hogy szeret.”

„Belülről lebbensz, így vetít az elme,
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva.”

„Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.”

„Csak jöttem némán könnyes folyókon
hullató ligeteken és zokogástól rengő
réteken is némán keresztül csak a
sírásom csorgott száz arcomon
mely már halovány mint a
hajnali holt hold mely
szégyen a hajnali hajnali égen.”

„De hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!”

„Egyszer csak egy éjszaka mozdul a fal,
beleharsog a szívbe a csönd s a jaj kirepül.
Megsajdul a borda, mögötte a bajra szokott
dobogás is elül.
Némán emelődik a test, csak a fal kiabál.
S tudja a szív, a kéz, meg a száj, hogy ez itt a halál,
a halál.”

„Együtt kelek a nappal, hajamat fésüli -
marja a hegyek felől a szél:
ébredő utak között, színes vetések és
virágos mákföldek fölött lengetem
hajnali szomorúságom.”

„Én én vagyok magamnak,

S neked én te vagyok.

S te én vagy magadnak.

Két külön hatalom.

S ketten mi vagyunk.

De csak ha vállalom.”

„És mégis álmaimban
gyakorta száz karom van,
s mint álombéli Isten
szorítlak száz karomban.”